Változnak az idők

Pünkösd hétvégén palántát szedtünk és ültettünk.

Gyerekként és később egyetemistaként ez az időszak nekem sokáig inkább a rohanásról szólt. Tavasz végén valahogy mindig minden egyszerre történt: vizsgaidőszak, programok, Szegeden borfesztivál, találkozások a barátokkal és közben otthon pedig már javában indult a szezon.

És persze tudtam, hogy menni kell segíteni.

Mentem is. Néha álmosan, néha kicsit morcosan, néha egy hosszú este után pár óra alvással. Akkoriban ezt nem különlegesnek éltem meg. Egyszerűen csak így működött nálunk az élet.

Most viszont valahogy egészen más érzés volt hazamenni.

Nem azért mentem, mert kellett. Hanem mert szerettem volna ott lenni.

Hiányzott az egésznek a hangulata. Az, ahogy reggel mindenki egyszer csak elkezdi tenni a dolgát, ahogy kialakul a nap ritmusa, ahogy munka közben beszélgetések, nevetések, csendek váltják egymást. Ennek az egésznek van egy különleges közösségépítő ereje, még akkor is, ha olykor egymást próbáljuk túlkiabálni vagy meggyőzni a saját igazunkról munka közben. 

Talán most először éreztem igazán, milyen különleges ez a közös idő.

Ez a hétvége azért is marad emlékezetes, mert velünk volt egy barátnőm is, aki fotóművész, és végigkísérte a palántaszedést. Nagyon érdekes volt az ő szemén keresztül látni mindazt, ami nekem egész életemben teljesen természetes volt. Szeretem, ahogy ő látja a világot: ahogy megállt egy-egy mozdulatnál. Ahogy figyelte a kezeket, a földet, a palántákat, az arcokat. Ahogy kíváncsi volt arra a világra, amiben én felnőttem. Megható volt látni, hogy mennyire tiszteli a munkásságunkat és a többiek is mennyire élvezik, hogy ez a nap különlegesebb volt a megszokottnál.

És közben én is elkezdtem egy kicsit más szemmel nézni erre az egészre.

Arra gondoltam, hogy mennyire furcsa: ugyanaz a munka, ugyanaz a hétvége, ugyanazok az emberek, de mégis most teljesen más volt, mint korábban.

Régebben természetes volt, hogy ott vagyok.

Most már döntés volt.

És valahogy ettől lett az egész még fontosabb számomra.